Mindenki azt találgatja ezerrel, hogy kik csinálták. De arra senki sem kíváncsi, hogy hogy a f..szba???

Irodalmi apetitusom elég szerteágazó. Abban megegyezhetünk, hogy a horror kategóriában Stephen King az egyik lejobb, habár más műfajban is méltán bizonyított (lásd. A remény rabjai). Másik nagy kedvencem John Steinbeck, akinek sajátos irodalmi stílusa ragadogtt magával.

És hát itt van az új favorit: Steven Saylor.  A szóban forgó úriember leginkább Sherlock Holmes típusú regényeket írt ezidáig, csak a Római Birodalom korába helyezve a cselekményt.

Ám első, komoly műve, a Róma 2007-ben áttörést hozott munkásságában. A regény két család leszármazottainak életén keresztül mutatja be Róma történetét egészen a kezdetektől (kr.e. 1000), Julius Caesar bukásán át (kr.e. 44) kr.e. 1-ig. Az 1000 esztendő leforgása alatt megismerkedhetünk a Potitius és a Pinarius család sorsával, akiknek a viharos életén keresztül nyerhetünk részletes betekintést a Birodalom mindennapjaiba, a benne uralkodó szokásokba, az elhíresült legendáiba (Romolus és Remus), a szabályrendszereibe, a politikai életébe és társadalmi szerkezetébe. Mindezt szórakoztató és izgalmas stílusban elmesélve.
Számomra helyenként már túlontúl részletes volt bizonyos dolgok taglalása, de ez is csak az író kompetenciáját igazolja, aki történelemből és ókortudományból szerzett diplomát.

Idén hozzánk is elérkezett a nagyszerű Róma c. alkotás folytatása; a Birodalom. Eme mű azok számára is ajánlott olasmány, akik az első részt nem olvasták, mivel így is érthető a cselekmény; innen is bekapcsolódhat a kíváncsi olvasó.
Ebben az epizódban kr.u 14-ben kezdődik a történet és a Pinarius família leszármazottaival történő kalandoknak lehetünk tanúi. A regény nem szűkölködik a 18 kariás cselekményekben (2 féri + a császárné; császár + eunuch; keresztényégetés; stb… hogy csak néhány példát említsek). Egy helyen annyira részletesre sikerült az amfiteátrumbéli ünnepség leírása, hogy gyomrom épségének megőrzése érdekében néhány oldalt átlapoztam.

Persze az egykoron hatalmas és dicsőséges Birodalom történetének megismerésén és a szórakozáson túl egyéb erénye is van a műnek. Többek között rávilágít néhány egyszerű tényre.
A Római Birodalom 2000-3000 éves történelme során császrok váltották egymást, és ahányan voltak, annyi féle vezetési stílust képviseltek. A higgadt, megfontolt típustól kezdve (és ez volt a ritkább), az egészen tébolyult uralkodóig (lásd. Nero) a paranoiás és véreskezű, aljas császárokig (lásd. Domitianus). Egy valami azonban szinte mindegyikükben közös volt: imádták a gazdagságot, a fényűzést és a pompát. Hatalmas városrészeket, palotát és arénákat építtettek (kenyeret és cirkuszt a népnek, nemdebár?) és gigászi szobrokat állíttattak önmagukról a nagyságuk igazolása végett. A legkitűnöbb borokat itták, a legfenségesebb ételekett ették, és a legcsodálatosabb, legdrágább öltözékekben jártak. Ezeknél csak egyvalamit imádtak jobban: a  hatalmat. Szinte már-már istenségnek képzelték magukat, és elvárták, hogy mások így tekintsenek rájuk… Élet és halál urai voltak. De főként a halálé, amit bőkezűen osztogattak az arénán belül és kívül egyaránt. Isteni létükhöz méltó életformájukhoz rengeteg pénzhez volt szükségük, és amikor az elfogyott, akkor a nép szegényebb rétegétől próbáltak utánpótláshoz jutni. Iszonyú adókat vetettek ki, és a szegényekből szó szerint nincstelenek lettek. És ilyenkor a nép zúgolódott, sőt volt, hogy a ”csőcselék” annyira megelégelte a tékozló, megalomán uralkodót, hogy a zúgolódó tömeg fegyvert ragadott és menekülésre, vagy halálra kényszerítette a bizlom-vesztett császárt. Aztán másik uralkodó került a helyére és néhány év után az egész kezdődött előlről… Érdekes, ugye? Ismerős is netán?….

Hiába,  van ami sosem változik. Ilyen az emberi természet is. Mindig lesz, aki arra törekszik majd, hogy magához kaparintsa egy adott népcsoport (vagy a világ) feletti uralmat. Ha a hatalom a kezébe kerül, elkezdi önös céljait szolgálni vele az egyszerű emberek rovására. Aztán a népnek elege lesz ebből, új uralkodót választ… de a helyzet mit sem javul… és ez az örök körforgás ismétlődik újra és újra.

Igaz, nálunk nem zajlanak gigászi építkezések (beérjük néhány köztér átnevezésével) és a gladiátor küzdelmek is kimentek a divatból (helyette a CSI-Sagá-t nézzük a kereskedelmi adókon), de a lényeg azt hiszem, mit sem változott…

Autót vezetni látszólag könnyű feladat. És szemlátomást így van ezzel az emberiség azon része, amelyik tud. De mi van azokkal akik nem tudnak? Mint én? Mire számítsunk?
Hadd meséljek el valami nagyon személyes, és vélhetően meghatározó élményt a vezetéssel kapcsolatosan, ami még zsenge gyermekkoromban esett meg velem. Mint minden kis nebulót, engem is vittek a szüleim állatkertbe és cirkuszba és bezony még vidám parkba is. Jó szülők voltak és azok a mai napig is, állíthatom. Csakhogy apukám lelkén sok minden szárad. Többek között az, hogy anyukám, aki már vagy 30 éve megszerezte a jogosítványát, a mai napig nem ült (és vélhetően egy jó darabig nem is fog) volán mögé ülni. És hogy jön ide a vidámpark? Haladjunk csak szépen sorjában…
Tehát. Anyukám anno szépreményű autóvezető-tanoncként megszerezte a jogsiát és elkövette azt a nagy hibát, hogy utána hagyta apukámat az anyós ülésre telepedni egy gyakorló-út erejéig. A gyakorló útnak az lett a vége, hogy egy íves kanyarban egy templom falára gurultak fel és ez az eset meglapozta muter további, a vezetéshez fűződő viszonyát.

Na, és itt jön képbe a vidámpark. Ugyanis a szörnyű történelem megismételte önmagát, és én is elkövettem azt a hibát (mentségemre legyen mondva, hogy kis gyerek voltam), amit korábban anyukám is; hagytam, hogy fater a dodgem-be mellém üljön…

Hát, nem is ecsetelném a megrázó részleteket (főleg, mert nem is nagyon emlékszem rájuk), de a mai napig emlékezetem mélyébe van vése, hogy hogyan is foszt meg az én drága jó apám a dodgemezés igazi élményétől. Ugyanis rögtön kezébe kapta a kormányt és minden igyekezetem és akaratom ellenére kínosan ügyelt arra, hogy még véletlenül se jöjjön nekünk senki és méginkább mi ne ütközzünk senki mással. Egy dodgem pálya közepén!!! Képzelheti mindenki! Ahogy folyamatosan kirángatja a kormányt a kezemből, és idegeskedik és kiabál és mindenkit rögeszmésen kerülget a pályán….

Hát ez az én előéletem, ez a hozott anyag, ebből kell dolgozni. Valószínüleg ezek az élmények vezettek oda, hogy ódzkodom a vezetéstől.

De hát mit tegyek? Nekem is meg kell tanulnom. Mint a kisgyermekeknek először a felülést, aztán a járást, majd a beszédet, a bilihasználatot és így tovább. És persze a szülő türelmesen asszisztál ezekhez, mert mást nem tehet.
Úgyhogy úgyszolván én is tanulok járni és beszélni (a bilit most hagyjuk…), de az oktatóm nem türelmes, mert számára érthetetlen, hogy miért nem tudom megcsinálni azt, ami egyértelmű, főleg ha el is mondja és meg is mutatja. De hiszen a gyerek is seggre esik, hiába mondjuk és mutatjuk meg hogyan is kell járni.

De hát ez van. Én választottam, hogy szembenézek a kihívással és nem futamodhatok meg, mert nem olyan fából faragtak… meg már egy talicskányi lovettát pumpáltam a projektbe…

 Úgyhogy nyugtassatok meg Emberek, hogy nekem is fog sikerülni, nekem is lesz jogosítványom (még az emberiség kihalása előtt…) Végülis mi ez a Holdra szálláshoz képest, nem?

Ui: csütörtökön rutin vizsga…

Van az úgy, hogy az ember egy egész életet tölt el anélkül, hogy szembenéze félelmeivel. Számomra ilyen para a vihar, a sötétség és az autóvezetés. A vihart ki nem állhatom, mivel túl hangos, túl fényes, túl rémületes… A sötétben rettegek, hála a sok horrorfilmnek, amelyeket egyszerűen muszáj megnéznem. (Ennek hála, amikor egyedül vagyok, a mai napig kaka-fénynél merek csak elaludni.) És világ életemben elementális ellenérzéseket tápláltam a vezetés tudománya iránt is.
Oly annyira, hogy anno, mikor cirka 6 éve nekilendültem, csak a KRESZ-ig és az E.Ü. vizsgáig jutottam. Kormánykereket nem is fogtam.
Azonban 30 évesen úgy döntöttem, hogy eljött az idő arra, hogy leküzdjem a 4 kerekek iránt érzett fóbiámat.
Ennek első ütemeként elhatároztam, hogy januárban keresek egy autós iskolát. A januárból persze március lett, de hát vannak ugye dolgok, amelyeket nem szabad elkapkodni. Mire valóban rászántam magam a cselekvésre, már hetykén április lett, de legalább nekikezdtem. Két és fél héten keresztül jártam KRESZ órákra, munka után, három óra időtartamban. A vége felé persze elég kimerítő tevékenységnek bizonyult, de hát ha már elhatároztam, akkor végig kell csinálni. Az utolsó órát követő hétre írtak ki vizsgára, így nem maradt más hátra, mint hogy összekapjam magam, és élő KRESZ-könyvvé változzak.
A tömeg-, és távközlekedési járművek elmaradhatatlan olvasmányává változott a tankönyv, a teszt-könyv és a jegyzetfüzet. Ezzel keltem, ezzel feküdtem, ezt ettem reggelire. Sőt! Ezzel álmodtam. Ugyanis álmomban nem győztem elsőbbséget adni a balról jövő villamosnak és a főútról érkező egyéb járműveknek.
Ehhez képest a vizsga előtti napon az on-line vizsgaszimulációkon egy (éppenhogy) sikeres vizsga után szimultán 5x buktam. Na neeeee. Tiszta idegbaj. Délután 5 órát írtunk, és másnap reggel 9.10-kor vizsga. Elő hát a teszt-könyvet és újranyálzni az egészet. Kb. éjjel két óra körül úgy éreztem, hogy a mopedesek a világ urai, akik ltk. (lakott területen kívül) a bicigliutak császárai is lehetnek, és hogy ha egyszer lovaskocsit hajtok át vasúti átjárón, akkor lapátkerékkel meghajtott harcászati anyahajót csak balról előzök, és egykerekűvel lealázhatom a világ összes mezőgazdasági vontatóval ellátott pótkocsis targoncáját. Tehát teljes zűrzavar. De hát ugye aludni is kell, szóval a teszt-könyv végeztével sarokba vágtam az egészet, elmormoltam egy halovány imát a lelki üdvömért és álomra hajtottam fejem.
Másnap reggel persze kialvatlanság, gyomorégés és mérhetetlen nagy para szegődött társamul. A vizsgaközpontban persze már minden volt a családfám összes felmenője, csak szűz-lány nem, amiért a 6 évvel ezelőtti sikres KRESZ-vizsgám hagytam elveszni… De hát nem volt mit tenni, a gépezet beindult, név szerint hívtak be a vizsga-terembe. Leültem a számomra kisorsolt géphez, a tenyerem izzadt, a kezem remegett, gombócokat nyeltem a torkoman… És elkezdődött.
Csak úgy záporoztak a kérdések, én meg némelyiket nem győztem skippelni. Lassan azon paráztam, hogy több lesz a tovagöngyölt kérdés, mint amennyit helyesen megválaszoltam. Helyenként úgy éreztem, hogy durván mellényúltam. Néhány súlyos műszaki és pótkocsis-targoncás-vontatós-faszkolódós kérdést is kifogtam persze… Egyre inkább úgy éreztem, hogy veszett fejsze nyele… És ekkor ért  nagy meglepetés! Mindösszesen KÉT hibaponttal sikeresen átmentem a vizsgán!!!! Ismét megcsináltam elsőre!!!! Büszkeségtől dagadt a 80D-s mellem!! Tüzijátékot hánytam egész nap a boldogságtól. Vagy kávét? Na midegy…
A lényeg az, hogy megcsináltam, eddig ismét eljutottam.

És ma ismét egy hatalmas ugrást tettem a célom megvalósítása felé! Én, aki soha életében kormánykereket nem fogott, aki lábával pedált nem érintett, én a kis szürke pötty a nagy világegyetemben, életemben először AUTÓT VEZETTEM!
Igaz, hogy csak egyesben és azt is csak egy kb. 50 méteres szakaszon (LOL) de megcsináltam! Indítottam, kuplungoltam, egyesbe váltottam, néha kicsit gázt adtam, és túléltem!!! Sőt, az oktatóm néha még meg is lepődött velem született képességeimen. Lehet, hogy született rallysta vagyok, aki eddig szunnyadva várta, hogy felfedezzék???? Minden esetre pozitív élményekkel távoztam a mai alkalom után, és bár tudom, hogy ettől csak nehezebb és göröngyösebb lesz az út (akár szó szerint), de ezúttal végig fogom csinálni!!!

Elvégre ha fateromnak megy, akkor nehogy már nekem ne!!!

További beszámolók várhatók…

http://indavideo.hu/video/South_Park_14evad_4resz_Fraszbook/

Kb. másfél éve új irodaházba költözött a munkahelyem, aminek következtében új étkeztető társaság jutott kapun belülre. Hogy hogyan és miért, azt a vadabb fantáziájúakra bízom… Lényeg az, hogy kapun belülre kerültek és azóta kirobbanthatatlanok.
Három szóval így lehetne összefoglalni a főztjüket: ehetetlen, drága, életveszélyes.
Életveszélyes, mert a tűzőgép kapocstól kezdve a drótszivacs-darabkán át, a salátán pihenő tyúkszarig minden került már elő az ételekből, mindez irreális árakon. Mi csak Happy Meal-nek nevezzük a napi felhozatalt, és kíváncsian várjuk, hogy milyen meglepi kerül elő a besamelből…
Rendszeresen, havi 2 alkalommal tuti vissza szoktam vinni az ebédem és kicseréltetem másra, olyan ehetetlen.
Asszem ma telt be a pohár. Ugyanis a fáradt olajban szikkadtra sütött húst vágni sem lehetett, így a rágásával meg sem próbálkoztam. Grimaszolva ugyan, de kicserélték rántott sajtra, amelynek a panírja vastagabb volt, mint maga a sajt! De tényleg! Na itt megint bepöccentem és azt is visszavittem.  Ekkor a kantinos főcsóka kioktatott, hogy az előzőleg visszavitt cipőtalpnak semmi baja, nézzem meg, mondjam meg, hogy mi a bajom vele. Mi lehetne azon kívül, hogy EHETETLEN? Ez a fószer nem normális. Aztán nekiállt kiokosítani, hogy én vagyok az egyedüli, aki folyton visszaviszi az ételt. Felvilágosítottam, hogy ez azért van, mert a többiek nem merik visszavinni. De sok kollégával beszélgetek, így tudom, hogy nem csak az én tököm van tele velük. Erre közölte velem, hogy ő is beszélget kollégákkal. Ja, csak biztos a sajátjaival…
Persze a bolognai, amit harmadjára kaptam szét volt főve, így azt is ott hagytam a picsába.
Ja, és a legjobb, hogy az olajos cipőtalpért kis adag buripűrével, és egy kis ubisalival 1350 Ft-ot gomboltak le rólam. Ennyiért inkább bezabálok a McDödőben! De tényleg!

Szóval holnaptól bojkottálok, és ignorálom ezt a pénzmosodát. Persze foggggalmam sincs, hogy mit eszek holnap ebédre, de inkább rágom radírig a ceruzámat, minthogy ezeknél még egy falatot a torkomon lenyomjak.

Még a végén megtanulok főzni… JÁÁÁJ

Íme:

Utolsó New York-i reggelemen korán keltünk, mert Ferit várta a hivatal. Miután a reggeli készülődési rutinon túl voltunk, megindultam metróval a Century 21-be, hogy utolsó portyára induljak. Reggel 10 előtt csak az van nyitva ugyanis… Szerencsére sikerült vásárolnom ezt-azt. Nem lehet, hogy a Century 21-ből üres kézzel távozzak… A hatalmas áruházból még felmetróztam egy utcsó körre a Macy’s-be, onnan még egyszer a Lexington Avenue-hoz az 59. utca magasságába, ahol lefele sétálva útba ejtettem még egy szuvenír boltot, ahol sok ajándék-szajrét zsákmányoltam. Az utcákat járva ismét helyinek néztek; egy fiatalember tőlem kért útbaigazítást… LOL!

A last shopping után iparkodtam is hazafelé, azonban a Duane Reade nevű, DM-hez hasonlatos (csak sokkkkkkal nagyobbbbb) áruházban vettem egy-két Covergirl terméket. Ez a kozmetikumcsalád nálunk leginkább az “America’s Next Topmodell” c. sorozatából lehet ismert. Vettem egy hidratáló, színezett arckrémet; egy bizsergetős, mentás szájfényt, és egy szemszín kiemelő szempillaspirált. Mind a három termékkel meg vagyok elégedve, kár, hogy nálunk nem lehet ezeket kapni.
Hazaérve gyorsan bepakoltam új szerzeményeimet a bőröndbe, majd Ferivel meglódultunk enni. Az egy utcával lejjebb lévő (51st Street) Tanaka Japaneese Restaurant-ba tértünk be, amely a Greenarc Park nevű kis zöld oázissal szemközt helyezkedik el. A kis parkocska az első reggelen elfogysztott bagel színtere volt. Robajló vízesésével, a zöld fákkal és futónövényeivel igazi pihenőhelyet nyújt a betontenger közepén.

Ebéd után összeszedtem Ferinél motyóimat és megindultunk a metrólejárat felé. Immáron utoljára szálltam be a liftbe, utoljára menten végig a folyosón és utoljára jártam az épületben. Klassz hét volt.
A metrónál Ferivel elbúcsúztunk és 10 tonnás bőröndömmel és válltáskámmal a mozgólépcső felújítása folytán megindultam gyalog lefelé a 10 km-es lépcsőn… Miután leértem az 1000 fokos peronra, az E jelzésű metrószerelvényre szálltam, amivel Queens-be a Stuphin Blvr megállóig mentem. Ott átkavirnyáltam a JFK Airport Tranin-hez, amellyről egy rövid út után a JFK Airport 3-as számú termináljánál szálltam le.

Queens

Queens

A terminálon hatalmas tömeg és zsibongás fogadott. Az irdatlan emberáradatban egyetlen egy reptéri alkalmazott próbált rendet teremteni. Miután sikerült egy kis infóhoz jutnom, beálltam a sorba egy ön-check-in pulthoz. Ilyen baromságot!!!! Mire az ember elpötyögi magát rajta, az egy csomó idő. Szerencsére nem találtam bonyolultnak a rendszer működését, de előttem sokaknak meggyűlt vele a baja… Én csak a bőröndméréssel rúgtam magamnak hatalmas öngólt. Ugyanis van egy mérleg, ahol mindenki lecsekkolhatja a bőröndje súlyát. Na, rá is tettem a csomagom, majd a guta ütött meg, mikor megláttam, mennyit nyom. Nem győztem átvarriálni a dolgokat. Miután a profi módon összerakott poggyászom széttúrtam, rájöttem, hogy az a kurva mérleg fontban mér, nem kg-ban. Miután saját faszságomon felbasztam az agyam, szépen beálltam a sorba a bőrönd feladáshoz… utána meg a security sorba… Sor hátán sor és egyik hosszabb a másiknál. Ez a szörnyű a repkedésben, nem a repülőn ülés… gondoltam egészen addig, míg végre el nem jött a felszállás ideje… Csakhogy a gép majd két órás késéssel szállt fel. Nem tudom miért, de nem volt vicces… na addigra már a repülőn üléssel is bajom volt. Nagy nehezen felszálltunk, aztán ettünk és a kedves, mellettem ülő lány csevegése ellenére mély álomba zuhantam. Annyira hogy le is maradtam arról, hogy leadjam a vízumpapíromat. Azt még postázhattam itthonról.
Röpke 10 óra múlva megérkeztünk Ferihegyre, vissza az itthon valóságába minden nyűgével, nyomorával és szépségével együtt. Persze szépet akkor még nem láttam, mert menni kellett anyuért a kórházba, akit kinnlétem ideje alatt 2x keleltt visszavinni, így szegény lényegében nem nagyon volt otthon. Szóval ez várt szeretett kis hazámban. Az új főnök, anyukám kórházi szabadulása, majd az én kórházba kerülésem.

Most minden ok, de eszembe jutnak a kinti napok. A hihetetlenül nyüzsgős város, a sokféle ember, a sok tettvágy, amire ez a 10 napos vakáció ösztönzött. Jól éreztem nagyon magam, teljesen kikapcsolt, abszolút eltávolított az itthoni gondoktól, bajoktól.
Egy hónap távlatából persze minden meseszerűnek és távolinak tűnik, egészen olyan fura érzésem van, mintha meg sem történt volna velem, vagy legalábbis nem velem. De tudom, hogy a történetnek nincs vége, nem utojára láttuk egymást a várossal, biztos hogy lesz még közünk egymáshoz és akkor majd rég nem látott ismerősökként üdvözölhetjük egymást.

I LOVE NYC

Az utolsó előtti napomon – hazautazásom előtti napomon brühhhahahaa - villásreggelizni indultunk, mégpedig a Le Pain Quotidien nevezetű helyre (még a hangzása is olyan, mint egy francia hős-szerelmes tragédia), ami pékség és étkezde egyben. Nagyon ízletes omlettet ettünk, amihez salátát és magos kenyeret szolgáltak fel. És mindezt egy irtó fincsi capuccino-val öblögettük le.

Bryant Park

Innen a Grand Central Terminal felé vettük az irányt, hogy belül is alaposan lefotózhassam ezt a grandiózus vasúti állomást. Olyan, mint egy nagy vásárcsarnok; cukrászda, sajtrészleg, szalámirészleg, kávézó, butikok, könyvárus és sok más kereskedő megtalálható itt. A nagy nyüzsgés és forgalom ellenére is egy nagyon rendezett, tiszta „átjáróház” ez.

Chrysler Building

Innen egy másik zsibvásárba (szó szerintibe) mentünk; a Hell’s Kitchen Flea Market-be, amely, leginkább a mi Ecseri Piacunkra hasonlít. Itt is sok kacat, használt holmi és ruházat várja új tulajdonosát.

A 20. század elején a Pokol Konyhája egyike volt az ország leborzasztóbb szegénynegyedeinek. A bevándorlók egészségtelen bérkaszárnyákba zsúfolódtak, miközben az utcákon ír bandák garázdálkodtak. Még a rendőrök is féltek bemerészkedni a rossz környékre. Az ide betelepülő festők sokat változtattak a kerület arculatán, de így is furcsa, majdhogynem lepukkant városrészről van szó.

Ezért is oly fura, hogy itt található a The New York Times székháza.

Innen a Madison Square Garden épületéhez lépdeltünk, hogy jól körbefotózhassam a neves épületet, amely rangos sporteseményeknek, sőt koncerteknek ad otthont.

Innen Ferivel kétfelé váltunk; ő ment haza én meg még shoppingolni. Így tettem szert a GAP-ben egy kurva jó farmerre, meg a Victoria’s Secretben néhány állati jó alsóneműre, és még néhány egyéb cuccra. A vásárlásból sohasem lehet elég!!! Bár a bankszámlám is így gondolná!!!

Herald Square

Miután a vásárlással végeztem, én is hazatértem. Egy kis pihi után indultunk is vacsorázni, ezúttal a néhány utcával lejjebb lévő Bukhara Grill nevű indiai étterembe. Elég autentikus volt a hely, sőt még az emberek is. Rengeteg féle ételt kínáltak; ízletesebbnél ízletesebbeket. Ez volt az utolsó vacsora. Odakinn.

Vacsi után egy utolsó nagy koktélozásra vágytam, de Feri nem volt nagy hangulatban, ennek ellenére velem tartott. Egy ír kricsmibe ültünk be (elég sok ír kricsmi van a városban), hogy óhajomnak megfelelően a bárpultot támasztva ihassam alma-martinimet. Épp golfmeccset néztek a vendégek a plazmán, ami nem volt annyira lelkesítő. Haza is irányultunk pihenni, de újfent útnak kerekedtünk, egészen a sarokig, hogy az Opal nevű bárba beüljünk. Sikerült jó pár alma-martinit legördítenem, Feri szigorúan ásványvizezett. Ő szombaton duhajkodott, míg én hasfájással (bizti a gyomorgyuszim előjele volt) és fejfájással küzdöttem egyszerre.

Miután kellően csicsókás lettem, hazairányultunk és eltettük magunkat holnapra.

Legnagyobb sajnálatomra utoljára hajtottam fejem a párnára a Nagy Alma morajló zajára.

Na, a szombati nap extra-eseménydús volt, bár kezdtem pánikolni amiatt, hogy haza kell jönni. Na nem azért, mert szar itthon, hanem azért mert kinn tudtam volna maradni még legalább fél évet. Na, nem szegény Feri nyakán…

De inkább térjünk a lényegre. Szóval szombat délre asztalfoglalásunk volt a Harlem-béli Cotton Club-ba, gospel brunch-ra.

Cotton Club (a szinte alig észrevehető épület)

Miután telefonon agyba-főbe hajkurásztak minket, hogy tuti megyünk-e, teljesen be voltam sózva, hogy öt perces késéssel értünk a klub-ba. Természetesen semmiről sem voltunk lemaradva, tekintettel arra, hogy mi érkeztünk elsőként. Egy hatalmas svédasztal várt minket, minden féle finomsággal megpakolva. Nem is voltunk restek, szépen elkezdtünk a tányérunkra pakolni a finom tonhalas tésztasalátából, a számomra kuriózumnak számító sült édesburgonyából és egyéb ínyencségekből. Feri még időben ment a második körért, mert megérkezett egy busznyi feka afro-nyugger különítmény, akik hosszú félórákra lefoglalták a svédasztalt.
De ők voltak a gospel énekesnők igazi célközönsége, mivel minden zenés imára lelkesen tapsikoltak, helyeseltek, táncikáltak és egyebek.

Brunch & Gospel

Volt olyan szitu, amikor a főénekes spiné odajött hozzám és a szemembe meredve dalolászott. Nem is tudtam hova rakni a dolgot. Aztán volt, hogy felhívott a színpadra másokkal egyetemben és ott kellett táncolnunk és énekelnünk kórus módra. Hát én a tánc részét bevállaltam.

a kórus...

Persze itt sem maradhatott el részemről a fini alma-martini.
Mindent egybe vetve nagyon jól éreztük magunkat, írtó fincsiket ettünk-ittunk és mindezt a legendás Cotton Club-ban.

Sétánk a Columbia Egyetemhez vezetett. Átsétáltunk a grandiózus épület-komplexum kertjén, ahol nem győztem ámuldozni. Teljesen lenyűgözött a hatalmas területű egyetem-város miliője. Ha ezentúl elhangzik egy filmben, hogy „a Columbián végeztem”, most már tudni fogom, hogy pontosan hol is van az…

Elmentünk a St. John The Divine katedrális mellett, amelynek a teteje a mai napig befejezetlen maradt.

St. John The Divine

Pihenésképp beültünk a Hungarian Pastry Shop nevű cuki-kávézóba, ahol a kínálatban a Rigo Janci, a Dobos és még sok egyéb finomság is megtalálható.

Hungaryan Pastry Shop

A hely csakis ezektől a sütiktől nevezhető magyarosnak (Feri mesélte, hogy a magyar tulaj már lecserélődött, ezért veszett oda a hely igazi autentikussága), a berendezés nem annyira utalt semmilyen hazai jellegre. Azért benyomtam egy Dobos tortát.

A Morningside Heights utcáin...

Innen a Central Park felé vettük az irányt, ahol bepillanthattam egy diákcsapat baseball meccsébe.

Megszemléltünk egy szép kis szökőkutat is, amely mellett egy násznép fotózkodott. Feri annyira belemerült a szökőkút fotózásába, hogy észre sem vette, hogy majd minden családi kompozícióba szó szerint beleseggelt. LOL!

Central Park

Egy kicsit ejtőztünk a hatalmas parkban, majd a Museum’s Mile-on indultunk tova. Szerettük volna megnézni a Museum of New York City kiállításait, de pont zárt be az objektum. Így tovább álltunk a Guggenheimhez, de ott meg akkora sor állt az akciós jegyekre való tekintettel, hogy ismét csak kívülről nyalogattam körbe az épületet.

Guggenheim Museum

Ismét ragyogó fotók születtek…
Innen újfent a Metropolitan Museum-ot céloztuk be, hiszen az előző alkalommal nem jutott idő a Bamboo nevű alkotás megtekintésére, mely a múzeum tetőteraszán kapott helyet. Miután kötelező belépődíj nincs, előző alkalommal meg amúgy is adtam nekik 5 dodót, meg amúgy is min spóroljon az ember, ha nem a kultúrán, így Ferivel közösen 97 centet dobtunk össze belépőnek…

kilátás

kilátás a Central Park-ra

A tetőteraszon kis koktélos bárok voltak felállítva, ahol az italokhoz illő formájú műanyag poharakból iszogattak az emberek. A Bamboo-ról meg fotó alább, magyarázni is kár lenne.

Bamboo

a Bamboo alatt...

Miután a kilátást bámulva itt is ücsörögtünk egy keveset, hazafelé indultunk. Útközben megálltunk egy Candle Café nevezetű helyen, ahol nagyon fini bioételeket kínálnak. Hús nincs is, viszont van tofu meg sok egyéb. Én Guacamole-t ettem tortilla chipssel, illetve görögdinnyés  limonádét ittam hozzá. Nagyon finom kis vacsora volt.

a környékünk...

Innen tényleg hazamentünk, és fáradtan hajtottuk párnára fejünk.

A mai reggel lazábban indult, mint a többi, főleg mert Feri 8.45-kor még alvós-cuccban a kanapén filózott az élet nagy dolgairól… persze mindezt magában. Szóval péntek reggel már abszolút nem volt a munka iránt úgy besózva, mint előtte való reggel, így mindenki kényelmesen készülődhetett. Gyors e-mail ellenőrzés után 10 körül vissza is ért a hivatalból, hogy együtt induljunk az ENSZ székházába.

ENSZ Székház

Főbejárata a 46. utca és az Első Sugárút sarkán található.  Míg Feri az igazolványával elegánsan besétált az épületbe, nekem természetesen át kellett esnem a kötelező, átvilágításos biztonsági beléptetés rituáléján. Az épületnek hatalmas belső aulája van. Miután megkaptam a látogatói belépőt, megkezdtük a helység körbejárását. Elsőként az aulában lévő WordPress Foto-kiállítást tekintettük meg. A lenyűgöző természetfotóktól kezdve a sokkoló háborús fényképekig, mindent láthattunk. Megszemléltük azt az emeletet is, ahol a nemzetek ajándékait tartják, és persze a híradásokból, filmekből ismert Közgyűlési termet.

Állítólag itt látható valahol a Hold kőzetének egy darabkája is, de erről teljesen megfeledkeztem. Remélem, hogy Feri csak azért nem szólt róla, mert a székház renoválási munkálatai miatt valahova elzárták átmenetileg. Na, majd számon kérem rajta…
Egy keveset még elidőztünk az ajándékboltokban, majd tovább indultunk.

Az Amish Market East-be tértünk be, ahol rengeteg élelmiszer kapható. Van egy sütödéje is, ahol különböző pizzákat készítenek igény szerint, valamint egy önkiszolgáló étkezde is örömmel fogadja az enni vágyókat.  Itt a pékárutól kezdve a zacskós chips-ig minden kapható, de megállapítottuk, hogy kizárt, hogy tényleg mindent az Amish-ok készítsenek…

Miután megreggeli-ebédeltünk, a diplomata üzletházba mentünk, ahol bőrtáskák, parfümök, sminkszerek, ékszerek várják szűk körű vásárlóikat, adómentes árakon. Ferivel vettünk egy-két parfümöt, csak hogy baj ne legyen.

ha kellene egy fuvar...

Innen hazatértünk egy rövid pihenőre, majd a Syms-be indultunk tovább, ami meghozta számomra az igazi vásárlás legelsöprőbb örömét. Ebben a Century 21 típusú outlet félében táskát, szandált, cipőt egyaránt tudtam vásárolni, pedig választékát tekintve nem igazán nevezhető olyan sokrétűnek, mint a többi bolt. Sőt, ruhafélét nem itt érdemes nézni. Kivéve a férfiaknak, mivel rengeteg öltönyfélét kínálnak.

A Syms-ből ismét hazamentünk lepakolni a szajrét, majd egy kis felfrissülés után a Lincoln Center parkjába igyekeztünk egy szabadtéri koncertre. Egy vonósnégyes játszott kortárs műveket.  Számomra fülsértő és idegborzoló élmény volt, így nem is sokat időztünk ama helyszínen, hanem sétálgattunk egyet az épület-együttes parkjában, ahol egy befüvesített betonemelvényre telepedtünk. Egy hatalmas épületre szerelt reflektor világította be a terepet. Nagyon érdekes emelvényen ücsöröghettünk.

Füves beton

Lincoln Center by Night

Miután kibeszéltük az élet nagy dolgait, a Times Square felé vettük az irányt, mivel nagyon szerettem volna éjszakai fotókat készíteni az esti fényekben úszkáló, vibráló térről.

Radio City

Miután mindent szemrevételeztünk, fáradtan tértünk haza, hogy ismét álomra hajtsuk a fejünket.

Metrózás és vásárlás! Yessss.

A csütörtöki nap majdnem teljes egészében két dologról szólt számomra: a vásárlás-, és a metrózás öröméről.

Ferinek dolgoznia kellett menni (9-re jár, de már 8.40-kor teljes készültségben toporgott a távozásomra várva), így 8.40-kor meglódultam aznapi küldetéseimet teljesíteni. Kitűzött úti célok: Macy’s, Bloomingdales, Nine West és amire még jut időm.

A gyors és hatékony közlekedés módjának vitathatatlanul a metró bizonyult. Egy hatalmas metró-térképpel a kezemben elindultam a Macy’s-be. Ehhez egy átszállással két metróvonalat kellett igénybe vennem. Annyira magabiztosan ültem a szerelvényen, hogy egy idősebb nőci tőlem kérdezte meg, hogy jó járaton utazik-e. Mondtam Neki, hogy nem tudom, mivel turista vagyok. :-)
A Herald Square-nél alaposan meglepődtem, mikor a metró kijárat egyenesen egy plázába vezetett. Ez kb. olyan, mintha a 3-as metró Váci út felőli kijárata nem az aluljáróba, hanem egyenesen a Westend-be torkollna. Alig tudtam onnan kikeveredni. Pechemre a Macy’s még zárva volt, úgyhogy elhatároztam, lemetrózok a Bowling Green-ig, ahol lefotózom a hírneves bikát.
Az 1-es számú járaton ültem, ami nem mindegyik megállónál állt meg különböző felújítási műveletek miatt. Persze néha elővettem a térképemet, és annak segítségével követtem nyomon a megállókat. Mivel a végállomásig igyekeztem, így nem volt nehéz dolgom. Ismét jót mosolyogtam, mikor egy helyi nőci tőlem kérdezte meg, hogy volt-e már a Houston Street-i megálló. Mondtam Neki, hogy volt az előtte-, volt az utána lévő megálló, de ott pont nem álltunk meg. Erre megkérdezte, hogy miért nem… Mondtam, hogy nem tudom, én csak turista vagyok…   Vicces szitukba keveredtem…

A sziget csúcsán lévő Battery Park-nál leszállva lefotóztam a „A remény foglalata” emlékmű, mely a WTC  áldozataira emlékezik. A park még arról nevezetes, hogy itt léptek először Új-Amszterdam földjére az ide érkező európai bevándorlók.  

Battery Park

A Bowling Green park (a város első közparkja) bejáratánál áll a híres Wall Street Bull. A 3200 kg-os, 3,4 méter magas és 4,9 méter hosszú bronz szobor Arturo Di Modica alkotása.  

Bowling Green

Wall Street Bull

Állítólag a bika tökeinek megsimizése szerencsét hoz, de kisebb mérlegelést követően végül csak a jószág lapockáját tapogattam meg.

Ezután a Macy’s felé indultam újra, de hirtelen jött ötlettől vezérelve leszálltam az Astor Place-nél, hogy az Astor Place, a St. Mark’s Place és a Lafayette Street metszéspontjában lévő, Tony Rosenthal által készített hatalmas fekete absztrakt plasztikát, a „The Alamo” nevű forgó fekete kockát (amely éppen nem forgott) megszemléljem.

Alamo Cube

Innen tényleg a Macy’s-be mentem, ahol sikerült néhány jó holmit beszereznem. A turisták részére a Visitors Centerben kedvezményes füzetkét adnak, mely 30 napig érvényes, és 10% kedvezményt ad majdnem mindenre.

Macy's

A Macy’s-ből a Madison Avenue felé vettem az irányt, amin jó üzletek reményében elkezdtem felfelé lépdelni. Utamba is esett Nine West boltja, ahonnan szintén nem távoztam üres kézzel. Végcélom a Bloomingdales volt, ahol szintén egy-két jó cuccal gazdagodtam. Persze a Bloom már egy magasabb árfekvést képvisel, ahol a Burberry, Chanel és egyéb nagy, drága márkák képviseltetik magukat nagyobb számban. Azért szemfülesen itt is ki lehet fogni jó cuccokat jó áron.

A Victoria’s Secret-et sem hagytam ki és a Sephora nevű kozmetikai üzletben is körbeszemlélődtem. Végül némi süti és forrócsoki társaságában hazamentem, mert Feri is végzett a munkahelyén. Szegény teljesen paff volt, elmondása szerint sikerült néhány embernek jól felidegelnie…

Mivel mindkettőnkre ráfért a kikapcsolódás, ezért este az East Village-t céloztuk meg, ahol Feri pechére a Kiehl’s nevű üzletbe botlottunk, amely olyan termkékeket árul, mint a The Body Shop, csak az ő portékáik gyógynövényekből készülnek. Végül még Feri is talált magának hasznos holmit.

A vásárlás végeztével egymás után két pub-ban is tiszteletünket tettük, amelyből a második egy ír kricsmi volt. East Village-nek este hihetetlen hangulata van; a fiatalokkal teli bárok és szórakozóhelyek zsibongásától hangos a környék. Egy kicsit Brooklyn-ra emlékeztetett eme negyed alacsony, tűzlépcsős épületeivel és színes kavalkádjával. Igazán jó hangulatú, vidám estét tudhattunk magunk mögött. Becsiccsentéssel fűszerezve…

A nap vitathatatlanul legnagyobb sikerélménye a bonyolult metróhasználat feletti diadal volt. Megláttam a logikát a megszámlálhatatlanul sok hálózat mátrixában, így teljes magabiztossággal, sőt élvezettel rodeóztam a különböző vonalakon. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy a gyengébb képességűek számára is érthető módon feliratoznak mindent, csak a logikát kell elcsippenteni. Az advanced level-en már a kijáratokat és céltudatosan kezdtem el használni. Nagggyon élveztem!!!

NYC Metro Forever!!!!

Immáron szerda reggelre ébredhettünk, amikor is a szokásos kávét követően útnak eredtünk a Tenement Museum-ba. A múzeum gyakorlatilag nem más, mint egy keskeny, többemeletes épület az Orchard Street 97.  szám alatt, amely 1863-ban, a Lower East Side-on épült és az ott lakó bevándorlók viszontagságos életét meséli el.

Mi a „Getting by” turnusra fizettünk be, amely Gumpertz család felújított otthonát mutatta be, akik az 1873-as gazdasági válság időszakát vészelték itt át. (1973-as válság: a Jay Cooke & Company amerikai befektetési bank csődöt jelentett. Ez láncreakciót indított el, sorra dőltek be a bankok, a New York-i tőzsdén zuhanni kezdtek az árak, majd bezártak 10 napra. Gyárak tömegei zártak be, hatalmas munkanélküliséget okozva. A válság elhúzódott, majdnem 6 évig tartott.) Aztán Josephine Baldizzi-t és olasz bevándorló szüleit ismerhettük meg, akik a Great Depression ideje alatt éltek itt (a Nagy Depresszió az 1929-es New York-i tőzsde összeomlásával kezdődött és 1933-ig tartott). Halhattuk, amint az immáron idős asszony magnófelvételről mesél a mindennapi életükről, amelyet abban a picinyke lakásban éltek, ahol éppen kis csoportunk ácsorgott és nézelődött.
Érdekes volt látni és részesévé válni annak, hogyan éltek emberek ebben a kényelmetlen épületben 100-150 évvel ezelőtt…

Tenement Museum

Utunkat a múzeumot követően tovább folytattuk a Lower East Side környékén. Megtekintettük a híres Katz’s Deli-t, ami a „When Harry Met Sally” című filmből egyeseknek ismerős lehet. 1:37-nél kezdődik az ominózus orgazmus jelenet.

Katz's Deli

Graffiti Lower East Side módra...

Innen a Wall Steet felé meneteltünk, ahol megszemléltük a Trinity Church-öt, természetesen a gigantikus és lélegzetelállító látványt nyújtó New York Stock Exchange épületét,  valamint a vele szemben álló Federal Hall-t (városháza).

Trinity Church és Federal Hall

New York Stock Exchange

Innen a Fulton Street irányába haladtunk tovább, hogy a Bodies kiállítást megtekintsük. A sokak által vitatott tárlat erkölcsi és etikai részét nem részletezném se pro, se kontra. Inkább úgy foglalnám össze, hogy ezt is láttam… A gyerekeknek fenntartott kis sarokban egy fiatalember még egy igazi emberi csontot is a kezembe nyomott. Érdekes volt, mindent egybe vetve.

Szobor

Fulton Street

A „kulturális program” után ismét bevetődtem a Ground Zero mellett lévő Century 21-be, de ahol némi-nemű keresgélés után vásároltam pár holmit, amíg Feri laptopokat nézegetett magának.

Ground Zero

 Az egész napos nézelődés-járkálás után hazavettük az útirányt, hogy pihenjünk egy keveset. A laza felfrissülés után vacsorázni indultunk. Egy libanoni étteremre; a Naya Restaurant-ra esett a választásunk, melynek az impzáns enteriőrje csábított be minket igazán. A keskeny, csőszerű helység, a fehér minimalista kialakítással nem mindennapi étkezési élményt nyújtott. És akkor a finom ételről még nem is szóltam.

Naya Restaurant

Miután bendőnket megtömtük, úgy határoztunk, hogy moziba megyünk. Választásunk a Leonardo DiCaprio nevével jegyzett Inception c. filmre esett. Nekem bejött a film (Ferinek kevésbé, mert azt hitte, hogy valami akciófilmről van szó), de szeretném, ha elárulná valaki, hogy – SPOILER – Leo csak álmodta végül, hogy happy end lett, vagy tényleg az lett??? A fene!!

Mozi után hazairányultunk és álomra hajtottuk fejünket az eseménydús nap fáradalmait kipihenni.

Új reggel, új nap, ismét nagy tervekkel tele. Első programként a Times Square-t érintettük. Nappal is káprázatos látványt nyújt őrült zsibongása. A sok neonreklám, a hatalmas tömeg napszaktól függetlenül szédítő élményt nyújt.

A hatalmas tér a Broadway és a 7th Avenue csomópontjában található, és a 42. utcától a 47-ig terjed. Két oldalról a Színházi Negyed (Theater District) fogja közre. New York jelképének korábbi elnevezése Longacre Square volt, de 1904 áprilisában átnevezték, miután a New York Times főhadiszállása az újonnan épült Times Building-be költözött. Őrült egy hely, én mondom!

A térről Chelsea irányába nyomultunk tovább, hogy megszemléljük a nemrég kialakított High Line-t, ami nem más, mint egy használaton kívüli magasvasút parkosítva. A zöld parksáv 2,33 km hosszan fut végig Manhattan nyugati oldalán a Meatpacking  Districtbeli Gansevoort Street-től egészen a 20th Street-ig, és történetesen a West Side Yard-ig fog felnyúlni. Hihetetlen kezdeményezés, mely arra irányul, hogy a sok beton, aszfalt és tégla között minél több zöld felület jöjjön létre; ezáltal is élhetőbbé téve a városrészt.  

High Line - fejlesztés alatt egy szakaszon...

kilátó az autós forgalomra...

Mivel Chelsea-ben jártunk, nem hagyhattuk ki a Chelsea Market-et sem.  Ez a hatalmas piac a korábbi Nabisco (National Biscuit Company – egy amerikai süti és snack márka) gyárkomplexum épületében került kialakításra. Itt a háztartási bolttól kezdve haláruson át a kávézókig minden megtalálható. Az épületnek furcsa atmoszférája van, amit a modern üzletek és a gyárjelleg furcsa elegye okoz. A halas marketben frissen készített sushit és más finomságokat vettünk, amiket a falatozni vágyóknak kihelyezett asztalok egyikénél elfogyasztottuk el.

Chelsea Market

Chelsea

A marketből a Meatpacking District felé lépdeltünk tovább. A „húscsomagoló kerület” napjainkban többcsillagos éttermek, zártkörű klubok, galériák és divatházak helyszíne. A nyugati 14. utcában található Stella McCartney és Alexander McQueen butikja is.

Meatpacking District

Apple Store

A sok látnivaló után a Village-n hasítottunk át, a Bleecker Street elegáns kis üzleteivel szegélyezett utcáján, majd a SoHo-n átvágva megtekintettük a világ leginkább elkeskenyülő házát. LOL!

Bleecker Street

a csücskébe csak a presso-gép fért be...

Miután a lábunk lejártuk, hazatértünk egy kis pihire és felfrissülésre, mivel jelenésünk volt a Broadway-n. Jobban mondva néznivalónk volt. Sikerült jegyet vennünk a  St. James Theater-be az American Idiot c. musicalre, amely a Green Day dalaira épül. Feri persze egyből rájött, hogy a légkondi és az eső mellett a musical-eket sem szereti, de a kedvemért hősiesen végignézte egy nagy légkondi alatt ülve, mialatt kinn talán esett is az eső… Szerinte a musical se nem zene, se nem színház; ám egy kolléganője felvilágosította arról, hogy a musical nem más, mint zenés színház. Hát eme teológiai okfejtésbe nem bonyolódnék bele, de az tuti hogy én piszkosul élveztem a Broadway-t!

Times Square szürkületkor

A zenés felüdülés után az 5th Avenue, 230. szám alatt lévő Rooftop-ba vettük az irányt, ami nem más, mint egy szabadtéri tetőterasz-bár. Ott elfogyasztottunk egy koktélt, majd hazaindultunk. Persze útközben benyomtunk egy hotdogot is, csak hogy baj ne legyen… J

Ismét kellemes és eseménydús napunk volt. Már három nap után úgy éreztem magam, mintha egy hete kinn lennék, annyi esemény történt velünk. Akkor el lehet képzelni, hogy 5 nap után mennyi ideje képzeltem el kinn magam… LOL!!!

A hét első napja kis kirándulással indult; elmetróztunk Coney Island-ig. A félszigetre az 1840-es évek óta járnak New York város lakói, amelynek 6 km hosszan terül el homokos partja az Atlanti Óceán mentén. A félsziget neve a holland Conyne Eylandt-ból ered (Konijnen Eiland a mai holland nyelvben), ami Rabbit Island-ot jelent (nem véletlen, hiszen ezen a partszakaszon hemzsegtek anno a nyulak).

A nagy meleg ellenére alig láttunk embereket a parton, lehet hogy hétfő lévén mindenki a munkahelyén párolódott.
Számomra elég lehangoló látványt nyújtott a kopott cégérekkel tarkított ütött-kopott büfék látványa, melyek a fapadlóval kirakott sétány mentén voltak láthatóak.

Háttérben a Parachute Jump torony

A környék maga sem impozáns, egyértelműen a szegényebb rétegek lakóhelyéül szolgálnak a hatalmas szürke pukkadék apartman-épületek. Bár a közeli orosz negyedben nem jártunk, Feri a korábbi tapasztalatai alapján hasonlóan lehangoló képet festett róla. Egyetlen dologra vártunk csupán, a hírneves vidámpark óriáskerekére, a Wonder Wheel-re szerettünk volna felülni. Ám a vidámpark valami miatt nem akaródzott kinyitni, így a kerítésen kívülről bámultam meg a retteget Cyclone nevű hullámvasutat is. Nem kétlem, hogy a valaha szebb időket látott Coney Island közkedvelt üdülőhelynek számított korábban (lehet hogy ma is az), de tuti, hogy én nem lennék törzsvendég ott.  

Wonder Wheel

Miután nem jutottunk be a vidámparkba, visszametróztunk Brooklyn-ba, ahol a Carol Street-től a Brooklyn Heights felé gyalogoltunk.

Brooklyn utcáin

Brooklyn Heights

Ezen az impozáns környéken az utcákat keskeny sorházak szegélyezik. A barna homokkőházak dollármilliókért cserélnek gazdát. A Heights folyóparti szakasza a Promenade, amely az East Riverre és a Brooklyn Bridge-re néz, s beszarás látványt nyújt Manhattan felhőkarcolóira. Itt bármennyi időt el lehetne tölteni a hatalmas épületeket csodálva.

Promenade

Mivel iszonyatosan párás meleg volt a levegő, nem sok kedvünk volt átsétálni a Brooklyn Bridge-n, de a vizítaxira hiába vártunk, így mégiscsak nekivágtunk a hídnak. Sajnos a nagy pára miatt nem tudtam olyan klassz felvételeket készíteni, mint két éve.

Brooklyn Bridge

Miután átértünk Manhattan-be, betértünk a J&R Music Shop-ba, ahol rengeteg féle zenei CD-t, bakelitet lehet beszerezni. Még egy Cut Copy CD-t is találtam.

Az üzletből a kínai negyed felé vettük az irányt. Mivel két éve alaposabban szemügyre vettem ezt a környéket (mely annyira autentikus, hogy akár tényleg azt hihetnénk, hogy Kínában vagyunk), így nem is időztünk ott sokat, hanem a szomszédos olasz negyedbe vetődtünk át. Kiültünk egy étterem elé, ahol finomat falatoztunk. Természetesen Lasagne-t ettem. Nyammm.

Kínai negyed

Olasz negyed

Miután teletömtük bendőnket, hazafelé indultunk. Útközben betértünk a Bed Bath & Beyond nevű üzletbe, amit nem is tudok hirtelen egy szóval jellemezni. A „mennyország” jelzőt a Food Emporium-ra már elhasználtam, így másik hasonlóan magasztos hasonlatot kellene találnom, de nem tudok…

Ezt a csuda helyet úgy kell elképzelni, mintha az IKEA, a Praktiker, a Baumax, a DM és még sorolhatnám… egy épületbe költözne és egy márkát képviselne. Több emeleten (akárcsak a Macy’s) issssszonyatosan sok féle háztartási cikk, kozmetikum, sőt még élelmiszer is kapható. Nem is tudom elmesélni sem. De tényleg!!!!

Miután bevásároltunk (főleg Feri), tényleg haza indultunk pihenni. Otthon persze rájöttünk, hogy üres a hűtő, szóval Food Emporium, kis pihi, majd elnyomtuk magunkat a Madison Avenue és a 41. utca kereszteződésénél lévő, O’Casey’s nevű ír kricsmibe. A bárpulthoz ültünk, menőztem mint állat. Egy alma-martinit kértem, de a pultos egyszerűen nem értette, hogy mit akarok… Nem is értem. Vagy 4x mondtam neki, hogy mit kérek; kezdtem megijedni, hogy nincs martinije… Aztán Feri is mondta, hogy mit kérek; na azt persze megértette…. Lehet, hogy neki íresebb a kiejtése…
Ültünk a bárnál, kellemes zene szólt; én meg nagymenősen iddogáltam a széles-karimás martinis pohárból a kis alma-martinimet. Annyira amcsis voltam az ír kocsmában…

Kellemes hangulatban térünk haza, amit a bunkó taxis köcsögösködése sem rontott el. Uborkab@szók mindenhol vannak… Ez tény.

Mindent egybevetve  nagyon klassz nap és klassz este volt!