Hát, sokmindenről ejtettem már szót itten ebben a hetyke kis blogban, de irodalomról még nem… Hogy most mégis mi vitt erre? Az a felismerés, hogy az emberek ma sem különbek, mint 2000 éve…
Irodalmi apetitusom elég szerteágazó. Abban megegyezhetünk, hogy a horror kategóriában Stephen King az egyik lejobb, habár más műfajban is méltán bizonyított (lásd. A remény rabjai). Másik nagy kedvencem John Steinbeck, akinek sajátos irodalmi stílusa ragadogtt magával.
És hát itt van az új favorit: Steven Saylor. A szóban forgó úriember leginkább Sherlock Holmes típusú regényeket írt ezidáig, csak a Római Birodalom korába helyezve a cselekményt.
Ám első, komoly műve, a Róma 2007-ben áttörést hozott munkásságában. A regény két család leszármazottainak életén keresztül mutatja be Róma történetét egészen a kezdetektől (kr.e. 1000), Julius Caesar bukásán át (kr.e. 44) kr.e. 1-ig. Az 1000 esztendő leforgása alatt megismerkedhetünk a Potitius és a Pinarius család sorsával, akiknek a viharos életén keresztül nyerhetünk részletes betekintést a Birodalom mindennapjaiba, a benne uralkodó szokásokba, az elhíresült legendáiba (Romolus és Remus), a szabályrendszereibe, a politikai életébe és társadalmi szerkezetébe. Mindezt szórakoztató és izgalmas stílusban elmesélve.
Számomra helyenként már túlontúl részletes volt bizonyos dolgok taglalása, de ez is csak az író kompetenciáját igazolja, aki történelemből és ókortudományból szerzett diplomát.
Idén hozzánk is elérkezett a nagyszerű Róma c. alkotás folytatása; a Birodalom. Eme mű azok számára is ajánlott olasmány, akik az első részt nem olvasták, mivel így is érthető a cselekmény; innen is bekapcsolódhat a kíváncsi olvasó.
Ebben az epizódban kr.u 14-ben kezdődik a történet és a Pinarius família leszármazottaival történő kalandoknak lehetünk tanúi. A regény nem szűkölködik a 18 kariás cselekményekben (2 féri + a császárné; császár + eunuch; keresztényégetés; stb… hogy csak néhány példát említsek). Egy helyen annyira részletesre sikerült az amfiteátrumbéli ünnepség leírása, hogy gyomrom épségének megőrzése érdekében néhány oldalt átlapoztam.
Persze az egykoron hatalmas és dicsőséges Birodalom történetének megismerésén és a szórakozáson túl egyéb erénye is van a műnek. Többek között rávilágít néhány egyszerű tényre.
A Római Birodalom 2000-3000 éves történelme során császrok váltották egymást, és ahányan voltak, annyi féle vezetési stílust képviseltek. A higgadt, megfontolt típustól kezdve (és ez volt a ritkább), az egészen tébolyult uralkodóig (lásd. Nero) a paranoiás és véreskezű, aljas császárokig (lásd. Domitianus). Egy valami azonban szinte mindegyikükben közös volt: imádták a gazdagságot, a fényűzést és a pompát. Hatalmas városrészeket, palotát és arénákat építtettek (kenyeret és cirkuszt a népnek, nemdebár?) és gigászi szobrokat állíttattak önmagukról a nagyságuk igazolása végett. A legkitűnöbb borokat itták, a legfenségesebb ételekett ették, és a legcsodálatosabb, legdrágább öltözékekben jártak. Ezeknél csak egyvalamit imádtak jobban: a hatalmat. Szinte már-már istenségnek képzelték magukat, és elvárták, hogy mások így tekintsenek rájuk… Élet és halál urai voltak. De főként a halálé, amit bőkezűen osztogattak az arénán belül és kívül egyaránt. Isteni létükhöz méltó életformájukhoz rengeteg pénzhez volt szükségük, és amikor az elfogyott, akkor a nép szegényebb rétegétől próbáltak utánpótláshoz jutni. Iszonyú adókat vetettek ki, és a szegényekből szó szerint nincstelenek lettek. És ilyenkor a nép zúgolódott, sőt volt, hogy a ”csőcselék” annyira megelégelte a tékozló, megalomán uralkodót, hogy a zúgolódó tömeg fegyvert ragadott és menekülésre, vagy halálra kényszerítette a bizlom-vesztett császárt. Aztán másik uralkodó került a helyére és néhány év után az egész kezdődött előlről… Érdekes, ugye? Ismerős is netán?….
Hiába, van ami sosem változik. Ilyen az emberi természet is. Mindig lesz, aki arra törekszik majd, hogy magához kaparintsa egy adott népcsoport (vagy a világ) feletti uralmat. Ha a hatalom a kezébe kerül, elkezdi önös céljait szolgálni vele az egyszerű emberek rovására. Aztán a népnek elege lesz ebből, új uralkodót választ… de a helyzet mit sem javul… és ez az örök körforgás ismétlődik újra és újra.
Igaz, nálunk nem zajlanak gigászi építkezések (beérjük néhány köztér átnevezésével) és a gladiátor küzdelmek is kimentek a divatból (helyette a CSI-Sagá-t nézzük a kereskedelmi adókon), de a lényeg azt hiszem, mit sem változott…
