… hát igen. Sejtettem hogy nem lesz egyszerű, és azt is gondoltam, hogy könnyű sem, de hogy ekkora dió, arról végképp nem is álmodtam.
Autót vezetni látszólag könnyű feladat. És szemlátomást így van ezzel az emberiség azon része, amelyik tud. De mi van azokkal akik nem tudnak? Mint én? Mire számítsunk?
Hadd meséljek el valami nagyon személyes, és vélhetően meghatározó élményt a vezetéssel kapcsolatosan, ami még zsenge gyermekkoromban esett meg velem. Mint minden kis nebulót, engem is vittek a szüleim állatkertbe és cirkuszba és bezony még vidám parkba is. Jó szülők voltak és azok a mai napig is, állíthatom. Csakhogy apukám lelkén sok minden szárad. Többek között az, hogy anyukám, aki már vagy 30 éve megszerezte a jogosítványát, a mai napig nem ült (és vélhetően egy jó darabig nem is fog) volán mögé ülni. És hogy jön ide a vidámpark? Haladjunk csak szépen sorjában…
Tehát. Anyukám anno szépreményű autóvezető-tanoncként megszerezte a jogsiát és elkövette azt a nagy hibát, hogy utána hagyta apukámat az anyós ülésre telepedni egy gyakorló-út erejéig. A gyakorló útnak az lett a vége, hogy egy íves kanyarban egy templom falára gurultak fel és ez az eset meglapozta muter további, a vezetéshez fűződő viszonyát.
Na, és itt jön képbe a vidámpark. Ugyanis a szörnyű történelem megismételte önmagát, és én is elkövettem azt a hibát (mentségemre legyen mondva, hogy kis gyerek voltam), amit korábban anyukám is; hagytam, hogy fater a dodgem-be mellém üljön…
Hát, nem is ecsetelném a megrázó részleteket (főleg, mert nem is nagyon emlékszem rájuk), de a mai napig emlékezetem mélyébe van vése, hogy hogyan is foszt meg az én drága jó apám a dodgemezés igazi élményétől. Ugyanis rögtön kezébe kapta a kormányt és minden igyekezetem és akaratom ellenére kínosan ügyelt arra, hogy még véletlenül se jöjjön nekünk senki és méginkább mi ne ütközzünk senki mással. Egy dodgem pálya közepén!!! Képzelheti mindenki! Ahogy folyamatosan kirángatja a kormányt a kezemből, és idegeskedik és kiabál és mindenkit rögeszmésen kerülget a pályán….
Hát ez az én előéletem, ez a hozott anyag, ebből kell dolgozni. Valószínüleg ezek az élmények vezettek oda, hogy ódzkodom a vezetéstől.
De hát mit tegyek? Nekem is meg kell tanulnom. Mint a kisgyermekeknek először a felülést, aztán a járást, majd a beszédet, a bilihasználatot és így tovább. És persze a szülő türelmesen asszisztál ezekhez, mert mást nem tehet.
Úgyhogy úgyszolván én is tanulok járni és beszélni (a bilit most hagyjuk…), de az oktatóm nem türelmes, mert számára érthetetlen, hogy miért nem tudom megcsinálni azt, ami egyértelmű, főleg ha el is mondja és meg is mutatja. De hiszen a gyerek is seggre esik, hiába mondjuk és mutatjuk meg hogyan is kell járni.
De hát ez van. Én választottam, hogy szembenézek a kihívással és nem futamodhatok meg, mert nem olyan fából faragtak… meg már egy talicskányi lovettát pumpáltam a projektbe…
Úgyhogy nyugtassatok meg Emberek, hogy nekem is fog sikerülni, nekem is lesz jogosítványom (még az emberiség kihalása előtt…) Végülis mi ez a Holdra szálláshoz képest, nem?
Ui: csütörtökön rutin vizsga…
