A HAZAUTAZÁS NAPJA!!! brühahahahaaaa
Íme:
Utolsó New York-i reggelemen korán keltünk, mert Ferit várta a hivatal. Miután a reggeli készülődési rutinon túl voltunk, megindultam metróval a Century 21-be, hogy utolsó portyára induljak. Reggel 10 előtt csak az van nyitva ugyanis… Szerencsére sikerült vásárolnom ezt-azt. Nem lehet, hogy a Century 21-ből üres kézzel távozzak… A hatalmas áruházból még felmetróztam egy utcsó körre a Macy’s-be, onnan még egyszer a Lexington Avenue-hoz az 59. utca magasságába, ahol lefele sétálva útba ejtettem még egy szuvenír boltot, ahol sok ajándék-szajrét zsákmányoltam. Az utcákat járva ismét helyinek néztek; egy fiatalember tőlem kért útbaigazítást… LOL!
A last shopping után iparkodtam is hazafelé, azonban a Duane Reade nevű, DM-hez hasonlatos (csak sokkkkkkal nagyobbbbb) áruházban vettem egy-két Covergirl terméket. Ez a kozmetikumcsalád nálunk leginkább az “America’s Next Topmodell” c. sorozatából lehet ismert. Vettem egy hidratáló, színezett arckrémet; egy bizsergetős, mentás szájfényt, és egy szemszín kiemelő szempillaspirált. Mind a három termékkel meg vagyok elégedve, kár, hogy nálunk nem lehet ezeket kapni.
Hazaérve gyorsan bepakoltam új szerzeményeimet a bőröndbe, majd Ferivel meglódultunk enni. Az egy utcával lejjebb lévő (51st Street) Tanaka Japaneese Restaurant-ba tértünk be, amely a Greenarc Park nevű kis zöld oázissal szemközt helyezkedik el. A kis parkocska az első reggelen elfogysztott bagel színtere volt. Robajló vízesésével, a zöld fákkal és futónövényeivel igazi pihenőhelyet nyújt a betontenger közepén.
Ebéd után összeszedtem Ferinél motyóimat és megindultunk a metrólejárat felé. Immáron utoljára szálltam be a liftbe, utoljára menten végig a folyosón és utoljára jártam az épületben. Klassz hét volt.
A metrónál Ferivel elbúcsúztunk és 10 tonnás bőröndömmel és válltáskámmal a mozgólépcső felújítása folytán megindultam gyalog lefelé a 10 km-es lépcsőn… Miután leértem az 1000 fokos peronra, az E jelzésű metrószerelvényre szálltam, amivel Queens-be a Stuphin Blvr megállóig mentem. Ott átkavirnyáltam a JFK Airport Tranin-hez, amellyről egy rövid út után a JFK Airport 3-as számú termináljánál szálltam le.
Queens
Queens
A terminálon hatalmas tömeg és zsibongás fogadott. Az irdatlan emberáradatban egyetlen egy reptéri alkalmazott próbált rendet teremteni. Miután sikerült egy kis infóhoz jutnom, beálltam a sorba egy ön-check-in pulthoz. Ilyen baromságot!!!! Mire az ember elpötyögi magát rajta, az egy csomó idő. Szerencsére nem találtam bonyolultnak a rendszer működését, de előttem sokaknak meggyűlt vele a baja… Én csak a bőröndméréssel rúgtam magamnak hatalmas öngólt. Ugyanis van egy mérleg, ahol mindenki lecsekkolhatja a bőröndje súlyát. Na, rá is tettem a csomagom, majd a guta ütött meg, mikor megláttam, mennyit nyom. Nem győztem átvarriálni a dolgokat. Miután a profi módon összerakott poggyászom széttúrtam, rájöttem, hogy az a kurva mérleg fontban mér, nem kg-ban. Miután saját faszságomon felbasztam az agyam, szépen beálltam a sorba a bőrönd feladáshoz… utána meg a security sorba… Sor hátán sor és egyik hosszabb a másiknál. Ez a szörnyű a repkedésben, nem a repülőn ülés… gondoltam egészen addig, míg végre el nem jött a felszállás ideje… Csakhogy a gép majd két órás késéssel szállt fel. Nem tudom miért, de nem volt vicces… na addigra már a repülőn üléssel is bajom volt. Nagy nehezen felszálltunk, aztán ettünk és a kedves, mellettem ülő lány csevegése ellenére mély álomba zuhantam. Annyira hogy le is maradtam arról, hogy leadjam a vízumpapíromat. Azt még postázhattam itthonról.
Röpke 10 óra múlva megérkeztünk Ferihegyre, vissza az itthon valóságába minden nyűgével, nyomorával és szépségével együtt. Persze szépet akkor még nem láttam, mert menni kellett anyuért a kórházba, akit kinnlétem ideje alatt 2x keleltt visszavinni, így szegény lényegében nem nagyon volt otthon. Szóval ez várt szeretett kis hazámban. Az új főnök, anyukám kórházi szabadulása, majd az én kórházba kerülésem.
Most minden ok, de eszembe jutnak a kinti napok. A hihetetlenül nyüzsgős város, a sokféle ember, a sok tettvágy, amire ez a 10 napos vakáció ösztönzött. Jól éreztem nagyon magam, teljesen kikapcsolt, abszolút eltávolított az itthoni gondoktól, bajoktól.
Egy hónap távlatából persze minden meseszerűnek és távolinak tűnik, egészen olyan fura érzésem van, mintha meg sem történt volna velem, vagy legalábbis nem velem. De tudom, hogy a történetnek nincs vége, nem utojára láttuk egymást a várossal, biztos hogy lesz még közünk egymáshoz és akkor majd rég nem látott ismerősökként üdvözölhetjük egymást.
I LOVE NYC
